Armin x Annie – Miért, Annie? (novella)

 (Armin x Annie)

Miért, Annie?

Armin hirtelen tért magához; hangosan zihált, és kezével görcsösen markolta a lepedőjét. Elengedte azt, aztán a nyakához emelte; érezte az ujja alatt a háborgó lüktetést, s valamennyire eljutott a tudatáig, hogy zihálása furcsa hörgésbe fulladt. Kikászálódott az ágyából, lába összeakadt, annyira remegett, s miután hideg vizet lögybölt az arcába, kilépett a hűvös éjszakába. Senkinek sem mesélt az álmairól, nem akart még gyengébbnek tűnni, mint amilyen volt. Tudta magáról, hogy nem elég bátor a társaihoz képest. Meg sem fordult a fejében, hogy hasonlóan erőssé és elszánttá váljon, mint Mikasa, ahogyan arról sem álmodozott, hogy annyira őrülten el akarja pusztítani az óriásokat, mint Eren, azonban szeretett volna bátrabb lenni, nem mindig a bajbajutott barát szerepét játszani. Már gyermekkorában is ő szorult segítségre, nem pedig fordítva, a kiképzést meg nem tudta volna végigcsinálni, ha Reiner meg a többiek nem támogatták volna.

Gyenge vagyok – gondolta. – Semmi vagyok. Mim van egyáltalán? Intelligenciám? Mire megyek vele odakint, a falakon túl? Mi lesz velem, ha a Felderítő Egység tagja leszek? Biztos vagyok a döntésemben, készen állok rá, hogy meghaljak, de… de nem akarok. Élni akarok, mint mindenki más. Élni és harcolni.

A szél csípte az arcát, de nem érdekelte; tekintetét makacsul a csizmájára szegezte, úgy indult meg előre. Még maga sem tudta, merre tart, csak azzal volt tisztában, hogy nem maradhat a hálóban. Jó ideje nem tudott aludni, lidérces álmok kínozták arról a napról meg az első csatájukról. Eren után vágyott, barátja viszont már a Felderítő Egység tagjaként szolgált Levi hadnagy alatt. Hamarosan ők is csatlakozhattak hozzá, kivéve persze Annie-t. Annie, mivel hozzájuk hasonlóan a legjobb tíz között végzett, úgy döntött, a Katonai Rendőrséget választja. Armin megértette a döntését, ő maga sem tette szívesen kockára az életét, ugyanakkor a helye Eren mellett volt, nem hagyhatta magára, különösen azok után, hogy Eren is mindent megtett annak érdekében, hogy megvédhesse őt. Azok után, hogy a szó legszorosabb értelmében megölette magát érte. Kihúzta az óriás szájából, és az így őt nyelte.

– Armin – hallotta meg aztán a nevét. Csodálkozva állt meg: Annie volt az. Szürkéskék pólót és nadrágot viselt, szőke haja pedig kócos volt.

– Annie – mondta meglepetten. – Miért nem alszol?

A lány félrebillentette a fejét, elgondolkodva ráncolta össze a homlokát.

– Ugyanezt kérdezhetném tőled is.

Armin érezte, hogy a szája sarka fölfelé rándul; elfojtotta a mosolyát, és fáradtan túrt bele a hajába. Észrevette, hogy Annie minden mozdulatát árgus szemekkel fürkészi, de nem tette szóvá. A lány mindig is furcsán viselkedett; inkább megfigyelt, ahelyett, hogy szóváltásba bonyolódott volna bármelyikükkel. Az étkezések alatt is csöndes volt, mintha láthatatlan súly nehezedne a vállára. Soha sem beszélt magáról, Eren is csupán néhány szót tudott kiszedni belőle, miután megcsillogtatta előttük a harctudományát és Armin legjobb barátja után a földre küldte Reinert is.

– Nyugtalanul aludtam, az emlékek… nem hagynak békében.

Annie bólintott.

– Értem. – Egy örökkévalóságnak tűnt a csend, amely kettőjük között húzódott, Annie végül mégis megtörte: – Hasonló okokból vagyok itt én is. Néha… Tudod, Armin – mélyen a szemébe nézett –, néha jobb ébren maradni, mert ha lefekszel, örökre a rémálmok fogságába esel. – Nem hagyott neki elég időt, hogy félbeszakíthassa. Lehalkította a hangját, és így folytatta: – Most minden olyan csendes, nem gondolod? – Széttárta a karját, s mintha mosolygott volna. Mintha. Armin soha sem látta még a mosolyát, ezért nem volt benne biztos. – Ilyenkor kicsit az az érzésem, mintha nem is ugyanazon a világon lennék. Ilyenkor… ilyenkor egy olyan világot képzelek el, amiben nem léteznek az óriások. Mit gondolsz, Armin? Milyen lenne ez a hely, ahol most élünk, ha csak mi, emberek, meg az állatok laknák? Mit gondolsz, Armin? Találkoztunk volna, ha nem kellene az életünkért harcolnunk?

Sosem beszélt még ennyit egyszerre, mindig csak röviden válaszolt. Armin légzése felgyorsult, ahogyan őt figyelte. Úgy bámult rá, mintha most látta volna őt életében először.

Annie arca kimelegedett, halovány pír festette meg, szeme lázasan csillogott. Egy teljesen más ember állt Armin előtt. Valamiért levetkőzte álarcát, és megmutatta azt az énjét, akit olyannyira eltitkolni igyekezett.

– Annie – szólalt meg végül a fiú –, te igazából kedves vagy. A magad furcsa módján ugyan, de egyértelműen az vagy. – A lány persze ez alkalommal is hümmögött – éppen úgy, mint legutóbb, amikor a felszerelésüket ellenőrizték. Szőke haja az arcába hullott, azonban nem rejtette el eléggé, így Arminnak lehetősége nyílt, hogy kíváncsian végigmérje őt. Látta a csillogást a szemében, ajka remegését, s mikor ökölbe szorította jobbját, jött csak rá, hogy megkísérel visszabújni a jégpáncélja mögé.

– Annie – ejtette ki a nevét lágyan –, nem tudom, miért vagy előttünk olyan, amilyen, abban azonban biztos vagyok, hogy van egy másik éned. Egyszer, ha elég közel érzed már magad hozzánk, szeretném, ha megmutatnád. Szeretném megismerni azt a másik Annie-t is, azt a lányt, aki az előbb ennyire szenvedélyesen beszélt.

Annie ajkai elnyíltak. Mondani szeretett volna valamit, valami fontosat, ezt Armin egyértelműen látta rajta, végül mégis meggondolta magát.

– Tényleg úgy gondolod, hogy jó ember vagyok? – kérdezte. – Az igazi énem – tette hozzá magyarázatképpen.

Armin határozottan bólintott.

– Holtbiztos vagyok benne, Annie.

– És ha tévednél? Ha mégsem az a kedves, félénk lány vagyok, akinek elképzelsz? – faggatta kíváncsian. Hűvös maszk mögé bújtatta magát, hangja viszont mintha fojtott volt; megannyi érzelem csendült volna ki belőle, ha nem küzdött volna annyira, hogy magában tartsa őket. – Ha kiderülne, hogy kegyetlen gyilkos vagyok… akkor mit tennél, Armin? – Felrántotta a szemöldökét, kihívóan nézett a fiúra. – Mit tennél, Armin? – ismételte meg a kérdését. – Akkor is szeretnél megismerni, ha valójában semmi másra nem vagyok jó, csak gyilkolásra?

– Miért, Annie? – Armin homloka ráncba szaladt. – Ilyen lenne az igazi valód?

– Kitudja – felelt vállat vonva a lány. – Lehet, hogy még én magam sem ismerem azt, aki vagyok.

– Miért, Annie? – kérdezte újból a fiú. – Olyanná akarsz válni, amilyen képet az előbb felvázoltál? Lelketlen gyilkossá?

Annie nem válaszolt, összepréselte az ajkait.

Armin felsóhajtott.

– Tudod – mondta halkan –, néha le kell mondanunk az emberségünkről, azonban mindig tudnunk kell azt is, hogy ezt mikor és miért tesszük. Vannak helyzetek, amik megkövetelik, hogy megváljunk tőle, vannak olyanok is, amik viszont éppen azt harsogják, hogy szükségünk van rá. Magunknak kell dönteni, s nem biztos, hogy jól döntünk. A döntésünk az, ami formál bennünket, Annie. Ha úgy határozol, hogy ölni fogsz, akkor lelketlen gyilkossá is válsz. Igen, Annie… – Hangjába bizonytalanság költözött. Annie nem vette le róla a tekintetét, szinte bűvölten bámulta őt. – Ha az lesz az igazi éned, akkor lehet, hogy nem leszek rá kíváncsi. Nem tudom még. Tudod, talán még én sem tudom, hogy milyen ember vagyok valójában… Még nem tudom, mennyit jelentesz a számomra.

Annie szeme megvillant.

– Változtatna valamin? – kérdezte rekedten. – Változtatna, ha sokat jelentenék neked?

– Nálad változtatna? – kérdezett vissza Armin. – Ha adódna egy helyzet, amiben döntened kellene, hogy megölj-e vagy sem… Mit gondolsz, Annie, képes lennél rá? Ha azt az utasítást kapnád, hogy végezz mindenkivel, aki az utadba kerül, és én… valljuk be, van hozzá érzékem, szóval ha… ha én esetleg az utadba kerülnék, akkor mit tennél, Annie? Jelentenék valamit a számodra, vagy eltaposnál, akárcsak egy bogarat?

A lány arca megrándult, minden egyes kérdés pofoncsapásként érte.

Armin nyelt egyet. 

Nyugalom – gondolta. – Ne lovald bele magad túlságosan is, még akkor sem, ha a beszélgetés ilyen őrült irányt vett. Legyél te is higgadtabb, legyél egy kicsit olyan, mint ő! Ne mutasd ki ennyire az érzéseidet, a gondolataidat… Hallod, Arlert? Ne csináld, különben esélyed sincs ellene!

– Talán – érkezett aztán a felelet. – Talán igen.

– És miért, Annie? – Armin érezte, hogy mélyen elpirult, és kihallotta a hangjából a saját mohóságát. – Mit gondolsz, miért lenne így?

Annie nem válaszolt többé.

– Menj aludni, Armin – mondta végül. – Én is úgy teszek, jó?

– Rendben – bólintott a fiú; érezhető volt a csalódottsága, s Annie egy pillanatra mintha megtorpant volna.

– Jó éjszakát.

Csak ennyit dörmögött neki, aztán végleg elfordult tőle, és megindult vissza a szobájába. Armin is így tett, szíve kíméletlen tempóban kalapált a mellkasában. Az elhangzott kérdés örökre megválaszolatlan maradt. Soha többé nem beszéltek ennyire nyíltan és őszintén egymáshoz. Annie a Katonai Rendőrséghez jelentkezett, Armin pedig a Felderítő Egységet választotta. Újra találkozott Erennel, és együtt vágtak neki az ötvenhetedik falakon túli expedíciónak.

Érezte, hogy valami történni fog.

Amikor a Nőstény Óriás finoman hátrahúzta a csuklyáját, hogy megnézze az arcát, nem akarta elhinni, hogy ez tényleg megtörténik vele. Találkozott a tekintetük, a sokk pedig beleköltözött a testébe, szinte kővé dermesztette őt. Talán már akkor tudta mélyen, legbelül, ki ölte meg a bajtársait, mikor a nőstény jeges szemében felismerés fénye gyúlt lángra, csak zsigereiből tiltakozott ellene.

Nem, nem, nem! Ez őrültség!

Lehetetlen!

Egy kis hang a fülébe suttogott:

– Tévedsz, Arlert. Lehetséges.

Aztán eszébe jutott a beszélgetés, visszapörgette az eseményeket, és ott volt az a nap, amikor a felszerelésüket ellenőrizték. A háromdimenziós manőverfelszerelés a lány kezében, ami nyilvánvalóan Marcóé volt, mert Armin számtalanszor látta már a fiúnál… A két óriás halála, Marcóé… A beszélgetésük, a lány esetleges igazi énje, a kétségei, a félelme…

Nem! – kiáltotta, de már tudta, hogy igaz.

A lány – Annie Leonhart – lebámult rá, ott húzódott közöttük a kérdés, amire szintén nem érkezett válasz: Miért, Annie?, aztán a csend félbemaradt.

– Armin – szólt halkan a Nőstény Óriás, szólt halkan tulajdonképpen Annie Leonhart –, örülök, hogy jó ember lehettem a számodra. – És még mondott dolgokat, amiket Armin nem akart meghallani, de mégis megtörtént, utána levetkőzte az énjét és felöltötte azt, akitől óvva intette őt azon az éjszakán.

Miért, Annie? – kérdezte akkor magában a fiú. – Miért tetted ezt?

De nem kapott választ.

Soha sem kapott.

Annie a kristályban aludta tán örök álmát, s Armin egészen addig látogatta, ameddig csak tehette.

– Miért, Annie? Miért tetted ezt? – kérdezte tőle mindannyiszor, de egyszer sem érkezett rá felelet.

Az utolsó alkalommal, amikor felkereste, fáradtnak és megtörtnek érezte magát.

– Miért, Annie? – suttogta kétségbeesetten. – Miért?

Elkerekedett a szeme; egyből észrevette. Annie Leonhart szája mintha mozgott volna a kristályban, hangja viszont nem jutott át a védőburkon. Armin lenyelte a nyelvére tóduló kiáltását, s nem mondott egy szót sem, nehogy felhívja magukra a figyelmet. Az őrök így is minden mozdulatát követték. Úgy helyezkedett el a lány előtt, hogy azok ne láthassák annak arcát, és mélyen a szemébe nézett.

Annie Leonhart szemhéja megrebbent, ajka megremegett. Keze mintha megmoccant volna.

Arminnak kiszáradt a szája, ahogy rájött, mit jelentenek mindezek. 

Annie Leonhart mindvégig hallotta őt – és végre készen állt rá, hogy megválaszolja a kérdését.

Készült: 2016. 07. 02.